Az elmúlt két napban valami olyan finoman, mégis egészen mélyen mozdult meg bennem, amit nehéz lenne egyetlen mondattal összefoglalni…
Talán azért is, mert most már nem csak beszélek a jelenlétről – hanem végre élem is.
És ez egészen más minőség.
Az egész úgy indult, hogy tesztjelleggel elindítottam a 21 napos folyamatot. Aztán egyik pillanatról a másikra azon kaptam magam, hogy a teszt valósággá vált. Nem erőből, nem célokért, nem megfelelésből.
Egyszerűen csak… kívül-belül összeért bennem valami.
Tegnap – a fal alapjai
Tegnap nagyon mélyre mentem. Katartikus volt, nyers, őszinte, és olyan felismerésekkel teli, amikhez ritkán jut el az ember.
Kimondtam mindent, amit idáig nehezen hordozgattam magamban, és ezzel valójában meg is húztam egy határt: felhúztam a fal alapját.
A felismerés pedig az volt, hogy falat csak akkor tudok építeni, ha van mire.
És tegnap este végre lett alapom.
Ma – a csend, ami tovább épít
A mai nap teljesen más energiát hozott.
Nem volt benne mélységi zuhanás, nem volt drámai hullám, mégis… dolgozott tovább minden.
Ez a nap a csendre tanított.
Arra, hogy a jelenlét nem mindig hangos.
Sőt, nagyon sokszor a legmélyebb dolgok akkor történnek, amikor kívülről nézve “nem történik semmi”.
Sétáltam.
Leültem egy kávéval.
Fölfelé néztem az égre.
Egy oldalt olvastam egy könyvből, ami nem véletlenül ott nyílt ki, ahol.
Megettem egy tál meleg ételt.
Gyertyát gyújtottam.
Egyszerű dolgok.
Apró mozdulatok.
És mégis: mindegyik egy-egy igen volt önmagam felé.
A pillanat, amikor a könyv válaszol
Ma elővettem egy könyvet, amit évekkel ezelőtt olvastam.
Nem az elején kezdtem. Egyszerűen csak kinyitottam valahol.
És ott volt.
Pont ott.
Pont az, ami most kellett:
„Tehát azáltal, hogy én jelen vagyok, lehetővé teszem másoknak is a jelenlétét.”
Minden mondat visszaigazolás volt arra, amit tegnap és ma megéltem:
– hogy nem kell rohanni
– hogy a jelenlét nem erőfitogtatás
– hogy nem kell túlmagyarázni, sem elmagyarázni
– hogy van olyan, amikor a csend beszél helyetted
– hogy a határhúzás nem elválaszt, hanem felszabadít
– és hogy akkor tudok igazán kapcsolódni másokhoz, ha előbb önmagamhoz kapcsolódom.
A lassú építkezés ereje
Az elmúlt két napban azt is megértettem, hogy az építkezés nem mindig látványos.
A jelenlét sem.
De attól még történik.
Egy videó szépen lassan indul be.
Egy linkre valaki rákattint.
Egy felismerés helyére kerül.
Egy régi történet egyszer csak lezárul.
Egy új határ felépül.
Valami bennem pedig tovább tágul.
És ez épp elég.
Mert nem akarok rohanni.
Nem akarom kierőszakolni, hogy minden ma történjen meg.
A mélységnek ritmusa van – és most már hagyom, hogy vigyen.
A jelenlét mint út, nem mint feladat
A 21 nap, amit elindítottam, már most túlnőtt önmagán.
Nem kihívás lett belőle.
Nem tartalomgyártás.
Nem feladat.
Hanem egy folyamat, amiben valóban megérkezem önmagamhoz.
És ebben ott van minden kép, minden korty kávé, minden lépés a hideg levegőben, minden mondat a könyv oldalán, minden felismerés, ami belül megmozdul.
Ma nem beszéltem sokat.
Ma a csend beszélt helyettem.
És furcsa módon… minden a helyére került.
Ha szeretnél velem együtt végigmenni ezen az úton
Csak kattints a képre és megtalálod a 21 napos intuitív munkafüzetet, ami ehhez a belső utazáshoz készült:
